No, gondoltam, hogy nem leszek rendszeres blogíró, de hogy több hónapig ne jelentkezzek semmivel, arra még magamtól sem számítottam...
Hú, a ceglédi dobos gála..rég volt...az az érdekes, hogy most szombaton Steve Smith fog workshop-ot tartani Budapesten - naná, hogy ott leszek, ráadásul nincs beugró!! - szóval a ceglédi óta nem voltam sehol effajta rendezvényen, és - hogyhogynem - ma megint kedvem szottyant billentyűzetet ragadni.
Lehet, hogy gyakrabban kellene koncertekre járnom:)
Ja, és Budapest...Na de menjünk szépen sorjában.

Vissza Ceglédre.
Nos, lehet, hogy ennyi idő távlatából már a kutyát sem érdekel az áprilisi dobosgála, de úgy érzem, pár dolgot érdemes leírnom róla, ráadásul -  méltatlan módon - egy valamirevaló koncertbeszámolót sem találtam a neten (bár lehet hogy csak én vagyok a láma.)

Mivel azóta majd' négy hónap telt el, így talán a személyes dolgaimon túl csak a lényegre fogok koncentrálni.

(Azt azért mindenképp elmondom előre, hogy következő sorok a teljes objektív valóság megnyilvánulásai, így nem is vitathatók semmilyen szinten.)
:-)
No:
Egy jó hangos tömeg-dobolós nyitány után a Sárik Péter Trio kezdett el játszani, főleg  kicsit Michel Camilo-féle jazz-es latin stílusú számokat..nagyon hangulatos volt; legszívesebben elkezdtem volna ropni a színpad előtt - mondjuk kíváncsi vagyok, milyen arcot vágott volna erre a közönség többi része...:)

Nem mondom, azért néhány hosszabbra nyúlt improvizációnál kezdett lankadni a figyelmem, de összességében nagyon szimpatikus volt a zenekar, és ami leginkább megfogott, az Berdisz Tamás fantáziadús, zenei finomságokkal teli dob-játéka...úgy látszik, nem csak engem vett le a lábamról, ugyanis az este folyamán övé lett az Arany Dobverő díj. Azt is érdemes megemlíteni, hogy mikor átvette, valami olyasmit mondott, hogy "köszönöm, azt hiszem, akkor én most megyek gyakorolni":)

Nem sokkal utánuk a Dörnyei-Horváth duó lépett színpadra, akik alaposan kitettek magukért...Dörnyei Gábor dobszerkója olyan impozáns, hogy a halandó ember szinte el sem tudja képzelni, hogy lehet ennyi mindenen játszani egyszerre...hát, Gábor megmutatta; a kicsit funkos-latinos, elég bonyolult groove-ok tömkelegét zúdította a nyakunkba, de a gyomrunk tájékát is igen erősen éreztük, mikor a bal lába a duplázóra lépett:-)
Kisvártatva megjelent a Kossuth -díjas Horváth Kornél is...Nos, ha Gábor egyedül lép fel, lehet, hogy kicsit más lenne a véleményem, de most az kell mondjam - hiába az a gigantikus dobfelszerelés - alaposan beszürkült Kornél mellett a játéka: a zenét, mint olyat abszolút a világhírű percussionista képviselte a színpadon. Félreértés ne essék, minden elismerésem Gáboré, nem akarom lekicsinyelni azt a hatalmas munkát, ami mögötte van, de az a svung, az a szikra, amitől borsódzik a hátam zenehallgatás közben, számomra nem volt jelen az ő játékában...Bár ennyi hallgatás után korai lenne elkönyvelnem bárminek is, de most azt mondom, kicsit olyan volt, mint egy matematikus. De abból kiváló...

A német Fascinating Drums fellépése nagyon tetszett - humoros volt, látványos, és persze elég komoly tudás van a srácok mögött...érdekes, hogy vétettek egy- két látható hibát, de ez sztem mindenkivel előfordulhat...

Nem emlékszem mindenkire természetesen, ráadásul mászkáltam is ki-be fül-frissítés okán - meg persze kis cigike, miegymás - de volt egy zenekar, aki nagyon felemás, inkább negatív érzéseket keltett bennem...Nem írom le a nevüket, akit érdekel, könnyen utánanézhet a neten - egy ragtime zenekarról van szó...Jó sokan voltak, dob, bőgő, klarinét, hegedű, banjo, trombita, harsona, ének, és még ki tudja hány hangszeres vonult fel...Ők amolyan new orleans-i atmoszférát varázsoltak volna, amihez látszólag minden esélyük megvolt: a dobosuk frissen, de a korhoz mégis hűen alapozta meg a ritmust a többiek számára - egy számban még a mosódeszka is előkerült:-) - s ők egyáltalán nem játszottak rosszul; effektíve nem tudnék olyat mondani, hogy ezt vagy azt máshogy kellett volna, és akkor jobb lett volna az összhang.

(Jó, tény, ami tény, rézfúvósként (na, kezdek színt vallani - ja, az eredeti nevem Bruce Wayne és én vagyok a Batman:) - kicsit rosszul esik, ha valaki nem játszik szép hangon, még ha nagyjából stílusos is. Ok, hogy hetven évvel ezelőtt is recsegtették a hangszert, de azóta született már egy Maurice André, Winton Marsalis v. akár egy Arturo Sandoval, akik megmutatták, hogyan is kell(ene) trombitát fújni. Node ez valójában nem olyan lényeges, mert engem Luis Armstrong is le tud venni a lábamról, pedig ő tényleg nem az a finonhangú trombitás...)

Tehát, az atmoszféra: nem mondom, hogy egész nap tudnék ilyen zenét hallgatni, de azért, mint mondtam, tudok olyan zenéről ebből a korból, ami igazán megfog...Egyet le kell szögeznem: számomra a ragtime és ezek a korai jazz-zenék a jókedvről, a kicsit bohókás, abszolút pozitív érzésekről szólnak. Aki egy kicsit is tisztában van a zenetörténettel, az tudja, hogy ezzel nem vagyok különleges tejbetök: ez volt a 20-30-as évek tánczenéje, amire a fiatalok buliztak, ekkor született a lindy hop, és még ki tudja mennyi táncstílus, és persze, mint minden nagy korban, ezek a zenészek is egy jó nagy fricskát nyomtak a világ, és főleg az előző generáció orrára, akik többnyire értetlenül álltak a jelenség előtt, s csak a jazz-zene egyre töretlenebb térhódításának volt köszönhető, hogy nem tiltották be azt valami koholt marhaság okán.
Ezt az életérzést a doboson túl nagyjából csak a hegedűs srácon véltem felfedezni, akinek nem utolsósorban a játéka is nagyon megfogott; a csini énekesnő, bár sajna kicsit feszélyezettnek tűnt, ő is próbált kedvesen mosolyogni - és itt jött a mélypont, amin napokig nem tértem napirendre - rámosolygott az egyébként végig faarcú klarinétos fazonra (aki olyan benyomást keltett, mint egy krisnás könyvelő:)), s emez, nem hogy visszamosolygott volna, hanem egyfajta szemrehányó tekintettel reagált erre, mintha azt mondaná, hogy "mi a francon mosolyogsz, kiccsaj?" Vazz...mit keres az ilyen a színpadon?
Jó, jó, lehet, hogy Buddy Rich, vagy Papa Jo Jones már túlzásba is vitte ezt, akik szerintem egy paradiddle-t sem tudtak a kötelező széles vigyor nélkül megcsinálni, de azért könyörgöm...ez nem egyetemi előadás...mellesleg még ott is lehet néha viccelni...

No, erről ennyit...Mint mondtam, kijárkáltunk néhányszor (a szintén dobot tanuló öcsémmel mentem), tettük ezt olyan 21 óra környékén is, gondolva, hogy az est sztárvendége, Jojo Mayer úgyis a vége felé lesz, hiszen még számos dobszerkó áll érintetlenül a színpadon...kb. a feléig szívtam el a cigarettámat, amikor is hallom, hogy valaki angolul beszél....sztem ilyenkor minden normális ember elnyomja és beszalad, mi meg gyorsan meggyőztük magunkat, hogy ez nem lehet ő, majd elkezdtük böngészni a plakátot, hátha van vmi infó...kisvártatva belekiált valaki a mikrofonba, hogy Jojo Mayer!, na, cigi el, szaladunk, mint a szélvész, a kabátjaink beülve, de épp sikerült helyet szorítanunk a keverőpult mögött, nem sokkal azután, hogy Jojo elkezdett játszani.

Elég furcsán szólt a dobja, az eddig kiváló munkát végző hangmérnökök gyakorlatilag semmit nem tudtak javítani rajta az egész produkció alatt; a lábdob hosszan szólt és torzult, a magas frekvenciák szinte végig túl voltak lőve - s Jojo Mayer Nerve nevű bandájának a zenei alapjaival pedig már végképp nem tudtak valami egészséges hangzásképet kialakítani...Nem is értettem hogyan lehetséges ez, mert láttam a EQ grafikonján, hogy pl. csináltak egy olyan durva mélyvágást, hogy lassan Szokol -rádió- szerűen kellett volna szólnia, de még mindig brummogott a nagydob....No de a baj nem jár egyedül: svájcitól megszokott precizitást most más is veszélyeztette, ugyanis elkezdett alatta szétesni a szerkó...De komolyan - szintén nem fért a fejembe, hogy miért nem rögzítették normálisan  - a lábdob elkezdett csúszkálni, a tamok mintha lötyögtek volna (egy mikrofonnak annyi is lett), eldőlt egy cintányér...az mondjuk külön show volt, ahogy Jojo olykor félkézzel is tartotta a ritmust, miközben húzta vissza a lábdobot - persze az a pizitívum megmaradt, hogy "Húdejóláttamjojomayertélőben", de a zenei élmény egy kicsit csorbult a fentiek miatt...összességében azért örültem, hogy ott lehettem...

Ami ezután következett, arról már csak röviden - volt egy fiatal banda, a Kind Off Beat, akiktől méltatlan módon csak egy-két számot hallottam, de az nagyon meggyőző volt...ez a fiatal srác olyan cool-os slow-rock alapokat játszott, hogy le a kalappal...(ja és ők már tökéletesen szóltak...) Sajnos itt már megint ki kellene térnem az előadói hiányosságokra, de nem teszem, hiszen fiatalokról van szó, szokják csak a színpadot. Egyvalamit azonban meg kell jegyeznem - erről nyilván megoszlanak a vélemények, de sztem alapvetőnek kellene lennie - hogy aki azon szerencsések (tehetségesek, szorgalmasak) egyike, hogy felkerülhet a pódiumra, tisztelje már annyira meg az előadói mesterséget, hogy nem olyan ruhát vesz föl, amiben lemegyünk tejet venni a sarki boltba.

Mindazonáltal kicsit sajnáltam őket, hogy így megfogyatkozott a közönség, de lehet, hogy a még ottmaradóknak is - hozzám hasonlóan - helyre kellett rázni időnként a hallójárataikat...

Az emberek egyre fogytak, de a keménymag kapott egy elég "ütős" duót, Szendőfi Péter és Szentpáli Roland személyében, akik egy kicsit a Nerve -re hajazó zenei alapokra játszottak, elég meggyőzően, bár a zenékben lehetett volna egy kicsit több erő - de azért elég keményen nyomták...
Azt sajnáltam csak az egészben, hogy az a tény, hogy Roland a világ egyik (ha nem a) legjobb tubása - valamiért nem derült ki a különböző, a hangszertől egyébként idegennek ható kísérletezés mögött...Kár.
Aztán összehasonlítgattam magamban Szendőfit és Mayer-t, és valami szemet szúrt még nekem, a fél - vagy inkább negyed- szakmabelinek is: ha Jojo szólózik, vagy akármit csinál, mindig kíséri magát lábcinen - ezt Szendőfinél nem láttam, pedig szerintem nagyon hasznos dolog...Mélyebb elemzésbe nem bocsátkoznék, bár van egy olyan elméletem, hogy bizonyos technikai szint fölött már ízlés dolga...

Volt még zárásként egy rövidebb dob-duó, aztán szép lassan vége lett az estének...

Aki eljutott idáig, azt meghívom egy fagyira, és most bónuszként nem írom le neki, milyen dobokat próbálgattam a kiállításon, és azok hogy tetszettek, mi a véleményem a Nerve zenéjéről, milyen kalandos úton-módon sikerült Jojo Mayertől dedikálást szereznem és azt sem, hogy mennyibe került a gálán a popcorn.:)

Így is hosszúra nyúlt ez a post.

Arról akartam még írni, hogy a nyár derekán Budapestre költöztem Kecskemétről, de most már igazán kezdek fáradni, úgyhogy majd legközelebb.

Szép napot mindenkinek!
              Julien