Robert Belinszkij egyedül várt a sötétben.
A börtönőr jötte már várható volt, s bár a cella ablakán nem szűrödött be semmi fény, a tizenöt év után Robert már tudta, ha itt az idő.
De ez a nap más volt, mint a többi, s egyszerre a változás izgalma, és az ismeretlentől való félelem kerítette hatalmába; a szíve hevesen kezdett dobogni, s azon vette észre magát, hogy már-már azt reméli, hogy ma nem jön senki, senki nem szól hozzá, s inkább étlen-szomjan, de az állandóság ölelő karjai közt vészelheti át ezt a napot.
A cellában csend volt - olyan csend, mely finom ólomként nehezedik az ember fülére, s Robert számára már szinte ijesztővé tette tulajdon vérkeringésének szakadatlanul dübörgő, életteli hangját.
Próbálta elterelni a figyelmét - gondolkozni kezdett, hogy vajon hogy jutott idáig?
Felült az ágyában, törte a fejét néhány percig, majd ziláltan, szinte kimerülve dőlt vissza fekhelyére: nem jutott eszébe semmi. Néhány kép felmerengett benne a régi életéből, de a cella, a sötét, s a falakból áradó nyugalom mintha mindig is hozzátartozott volna.
Szinte már szerette ezt a három négyzetmétert, a WC-n a feliratok, a vakablak formájának hajlatai, az őr lépteinek ritmusa benne élt már, s a múlt emlékeivel mintegy állóképet alkotva, kitöltötte idegszálainak minden részletét. A mai nap azonban valami változni fog - rémlettek fel az őr szavai, s e pillanatban a fogoly hirtelen fölkapta a fejét: a folyosóról ismeretlen hangok szűrődtek be a kulcslyukon keresztül.
Három, talán négy férfi egyre hangosodó, ütemszerű léptei, s egy valószínűtlenül korán elforduló kulccsomó fülsüketítő hangja robbant be Robert agyába, s ő minden erejét a hirtelen menekülni vágyó székletének visszatartására összpontosítva, bénultan vette tudomásul, hogy nyílik az ajtó.
A férfiak beléptek a szobába; senki sem volt közülük ismerős. Az egyik előrelépett, felszegte a fejét, majd egy mappát maga elé tartva, enyhe zavarát emelkedettebb hanggal próbálva palástolni, így szólt:
"Robert Belinszkij, önt a bíróság többszöri újratárgyalás és a per több éves elhúzódása után, jó magaviselet miatt a pszichiátriai diagnózis alapján áthelyezi a Zöld Bálna ideggondozó és rehabilitációs intézetbe. Végrehajtás időpontja: Azonnal."
A férfi ügyet sem vetett a rab túlvilági rémületet sugárzó arcára, fél méterrel odább állt, s mutatóujjának egy apró mozdulatával intett társainak. A foglyot fölemelték, és testének szinte teljes súlyát kézben cipelve kivitték a cellából, majd végig a folyosón, le a lépcsőn, át a kapukon, majd be az orvosi szobába, ahol néhány vakítóan fehér ruhás nő már várta őt.
...
Én egy vonaton ültem, és néztem a fagyott hótakaróval beborított tájat, amin tankok hada feketéllett tömött sorban, ameddig a szem ellát.
Óriási volt a hangzavar; a levegőből eközben harci repülőgépek váltak meg terheiktől, és fülsüketítő robaj, majd vísító hang kíséretében újabb, s újabb halálos csomagot dobtak a szinte tehetetlen célpontok feje fölé.
Épp azon gondolkodtam, hogy vajon meddig haladhatunk még tovább, amikor a büféskocsit toló hölgy bekopogtatott az ajtón és megkérdezte, kérek-e valamit inni? Mielőtt megszólalhattam volna, hirtelen a vizeskancsó egész tartalmát a nyakamba öntötte, megragadta a karomat, s kiabálni kezdett: JÓL VAN? JÓL VAN?!
Kinyitottam a szemem, s láttam, amint két nővér és az őrök közrefognak, s hirtelen összeállt a kép: ezek engem meg akarnak ölni.
Tudtam, hogy a cellámba már nincs visszaút, de azt is világosan láttam, hogy ebből a helyzetből most nem tudok szabadulni. Csinálnom kellett valamit, de vártam az alkalmas pillanatra. Megkértek, hogy üljek; leültem, hogy tartsam a karom; tartottam, hogy fürödjek - mindent megcsináltam, csak hogy elhitessem velük a nyugalom és a tudatlanság látszatát. Úgy tűnt, sikerült is; a sokáig szorosan körülöttem álló őrök száma és figyelme fokozatosan csökkent, s néhány órán belül eljött az idő a menekülésre. Úgy éreztem, mintha a gyomromat valami kitaszítaná a testemből, s fogalmam sem volt, hogy mit csinálok, hogy hova megyek, de tudtam: mennem kell.
Az kaput már nyitották nekem, s ekkor mintha lelassítottak volna minden másodpercet; az agyam, mint valami gép, felvázolta a teendőket: először a jobb oldali őrt kell tarkón vágnom a bilinccsel, majd az erre visszaforduló másik nemesebb terstrészébe rúgván, ellopnom tőle a kulcsokat.
Így tettem, s mintha egy megrendezett filmjelenet játszódna le, minden tökéletesen sikerült. Közel s távol nem volt senki, aki megállítson, s a kulcsokat szorongatva nekiiramodtam, bárhova, csak el onnan, ahol az életemre törnek.
Ahogy futottam, néha már alig kaptam levegőt, de mentem tovább és tovább, s közben a tájat kezdtem el figyelni. A fákon, ahogy múltak a percek, egyre kevesebb levél volt, majd dér lepte be őket, s metszően hideg szél kezdett az arcomba fújni.
Körbenéztem és már minden fehér volt, s a Nap lenyugvó fényében vörösen izzott a hótakaró. Tudtam, hogy megmenekültem, s az eddigre már minden lépésemre sajgó lábamba újult erővel tódult a vér. Leírhatatlan boldogság járta át minden porcikámat - a Nap fénye egyre hívott, s én csak futottam és futottam...
Egyszerre csak, mintha valami meglökött volna, a lábam kicsúszott alólam, s a testem felrepült a levegőbe. Soha nem éreztem még magam ilyen könnyűnek; ott lebegtem a föld felett - s pont úgy, mint egy visszatérő gyermekkori álmomban: a kezemmel elkezdtem magam hajtani, s egyre följebb és följebb tudtam repülni a Nap felé...
A táj fantasztikusan gyönyörű volt...a fák egyre kisebbek lettek, s akár egy terepasztalon, minden olyan szabályossá vált...Aztán alattam, mintha egy mikroszkóp lencséjébe néznék, egy nagyobb és egy kisebb pont köré elkezdett egyre több, egyszínű dolog gyülekezni. Fogalmam sem volt, mi lehet ez, de a felhők közül kisvártatva már láttam a várost, láttam a börtönt, ahonnan jöttem, és tudtam, már hogy soha nem kaphatnak el.
Szabad vagyok.
